A magyar ember viszonya a kutyához érezhetően kifejezetten jó. A vidéki ember megbecsüli a jó házőrzőt, hát még a juhászkutyát! A városi ember néha már-már megmosolyogtatóan szereti őket, néhányan szinte erejük felett áldoz tartásukra. És mégis, időnként elő-elő bukkan valamelyik médiában, milyen sok kóbor kutya is van Magyarországon. Néhány napig jártam most Baz- és Heves megyéket keresztül-kasul, valódi kóbor kutyát csak keveset láttam. Igaz, itt nehezebb felfedezni őket. (Nem tekinthető kóbornak szerintem az a kutya, mely a faluban, vagy annak közelében csavarog. Valaki ad enni neki nap-mint nap, vélhetően gazdája is van, de kapcsolatuk laza.) Vidéken, a városok peremén, a valódi kóborló kutyák, végső kétségbeesésükben, az erdőben a farkastörvényeknek megfelelően könnyen csapatba verődnek és együtt hatékonyan vadásznak. Vadász emberektől hallottam: ahányszor a közelmúltban szóba került eddig a kutyaadó, vagy más megszorító intézkedés a kutya tartással kapcsolatban, mindig voltak szép számmal, akik hirtelen "elvesztették" kutyáikat, jelentős vadkárokat okozva az erdőkben és munkát adva nekik ezen állatok kényszerű kilövésével. A városban több kóbor kutyát látni. Ezek a kukák felborogatásával tartják fenn magukat, "koldulásból" élnek. (Számuk az ebrendészeti szolgálatnak köszönhetően mindig viszonylag alacsony, hiszen az ilyen kutyákat folyamatosan begyűjtik.) Honnan ez a kettősség a kutyákhoz való viszonyban? Ha szeretjük őket: nagyon szeretjük, ha fölöslegessé válnak: nagyon komiszul tudunk velük elbánni. Ilyen esetekre ma már szép számmal vannak állatvédő szervezetek, amelyek minden erejükkel azon vannak, hogy az ilyen sorstól megmentsék az elárvult ebeket, lehetőség szerint új gazdához, jó körülmények közé segítik őket. Segítsük a munkájukat, amivel tudjuk: adománnyal, önkéntes munkával, mások felvilágosításával!
Dr. Bánfi András állatorvos